Vasárnap folyamán jól kimászkáltuk magunkat, a körülményekhez képest egész sok koncertet sikerült elcsípnünk. Hétfőre abszolút lazulós programot találtunk ki – na jó ebben némileg közrejátszott az is, hogy Lindával ismét madárcsicsergésig dumáltunk a konyhában. De hősök voltunk, kb 4 óra alvás után talpra vergődtünk és nekivágtunk az Agra Black Market szekció felderítésének.

 Szuvenír nélkül Lipcséből egy lépést se! Végigsorjázva a sorokon túl sok újdonságot nem láttam, leszámítva az übergothic süti-formákat – amiből természetesen muszáj volt beszereznem egy készletet. Milyen meghitt lesz egy vasárnapi családi ebéd után desszertnek… Néhány CD-vel és aprósággal gazdagabban tértünk vissza a szállásra még koradélután. A hosszas villamosozás során volt alkalmunk elfilozofálni, hogy idén sem lett fekete-csipkecsoda mennyasszonyi ruhánk – ami voltaképp túlélhető. Mondjuk minden évben megkísért a gondolat, hogy milyen jó lenne valami abroncsos-viktoriánus tüneményben korzózni az Agra környékén. Hess, kísértés. Egy olyan dögnehéz és baromi kényelmetlen.
Kisebb kupaktanács után úgy döntöttünk, hogy a délutáni és a koraesti koncerteket mellőzve idén végre meglátogatjuk a Népek Csatája emlékművet. A kriptát sajnos ki kellett hagyjuk, de a látvány így is megérte. A hatalmas épületet körbejárva, az előtte lévő tónál sétálva egy cseppet sem bántuk meg, hogy kimásztunk oda, a „világ végére”. Jövőre már én is tökfolyékonyan fogom mondani a németeknek, hogy a Völkerschlachtdenkmal-t keressük kérem… (szorgalmasan gyakorolom). Az emlékmű melletti villamosmegállóban nem kis zuhé kapott el minket, perceken múlt hogy a nyakunkba kapjuk azt a rengeteg esőt. Hála egy fedett megállónak megúsztuk a bőrig ázást és így viszonylag kevésbé megviselten érkeztünk a Moritzbastei-hez. Feltett szándékunk volt megnézni a Sonar-t, gondoltuk nem olyan nagy banda, nem akkora húzónév – kellemesen családias lesz a hangulat. Egy órás sorbanállás következett, ami alatt pont lement az egész koncert úgy, hogy nem hallottunk belőle egy hangot se. A soron következő banda a Scandy volt – mily meglepő módon Andy egy másik agymenéses szösszenete. Banda? Kevésbé. Poén? Ahhoz komoly. Fene sem tudja. De CD-ről hallgatva számomra semmi izgalmas, szinte egyáltalán nem fogott meg. A koncerten viszont meglepő mód azon kaptam magam, hogy tetszik – mintha életemben nem hallottam volna. Táncolható, élvezhető, időnként olyan érzés fogott el mintha egy színvonalas DJ játszana egy klubban. Talán nem véletlenül. Egy órát játszottak, aztán rövid úton kitereltek mindenkit a biztonságiak. És nekiláttunk felderíteni a helyet, egy halom bárpult, étterem részleg, asztalos-leülős, pados-leülős, táncolós, dohányzós terasz – elképesztő hány terem és mennyi folyosó elfért ebben a kis labirintusban! Aztán Linda és én kezdtünk éhezni… s hiába volt étterem, hely egy sem ahová le lehetett volna ülni. De még megállni sem egy védett sarokban. Alapszabály volt, hogy állandóan mozgásban kell lenni, jönni-menni-táncolni, különben elsodor a tömeg. Szóval mikor megelégeltük a bolygóhollandit elindultunk a Hauptbahnhofra keríteni valamit enni egy LEÜLŐS helyen. Cass még maradt kicsit beszélgetni, úgyhogy úgy éjjel kettőre értünk haza, együtt - jó társasághoz méltóan. A helyzethez képest egész kipihenten vágtunk neki a hazaútnak – de csak másnak reggel. Azért tanultunk valamit a tavalyi dolgokból.
Összegezve egy jól sikerült fesztivál volt, sok jó koncerttel és élménnyel – amik egy fabatkát sem értek volna a régi barátok nélkül – mint Cass és Linda és nagyon örülök, hogy megismertem Alexet és Bertot. Ez a nyár már csak emlékezetes lehet

Szöveg: Sigride