Évről-évre pazar felhozatallal kényeztette el az electro-industrial scene rajongóit a Köln városában megálmodott Amphi fesztivál.
Amikor kiderült, hogy az eddigi elképzelések némiképpen változnak, és a gépzajba némi melodikusabb gitár is vegyül, érdeklődéssel figyeltem a program alakulását már tavasztól. Igazi villámcsapásként ért, hogy nagy kedvencem, a Rosa Crvx is tiszteletét teszi a július végi rendezvényen, ehhez kapcsolódott kellemes tényként a Fields of the Nephilim szeánsza is. Elhatároztuk hát, hogy Köln felé vesszük az irányt, még ha ez autóval egy hildesheimi úttal (1200 km) is ér fel; de úgy éreztem meg fogja érni a fáradtságot.

Még 16 éves koromban jártam arrafelé, és nem őriztem túlzottan pozitív élményeket a városról, nagyon zavart a csodálatos dóm körülépítettsége – valahogyan bíztam abban, hogy e megfakult kép frissítve változhat némiképpen. Akkor úgy gondoltam, egy jó kis rombolás ráférne a dóm környékére, hogy monumentalitása ne csak belülről érvényesüljön.
De kezdem az elejéről. Úgy este tíz felé érkeztünk a kempingbe, ami sajnálatos módon igazán messze volt a fesztivál arénájától, de ennek hátrányait nem igazán éreztük még, a megáradt Rajna zúgása mellett és a nyugvó város fényei alatt hajtottuk álomra fejünket.
A kétnapos fesztivál nyitányaként a frissen megnyitott és áldottan nagyobb fedett színpadon a Jäger90 produkcióját vettük szemügyre. Még két esztendővel ezelőtt a WGT nagyszínpadi matinéján elveszett a duó a térben, de amire emlékeztem kíváncsivá tett egy ismétlésre. A legjobb iskolán nevelkedett „matek-EBM” duó lendületes koncertet adott, a DAF-Nitzer Ebb hatások  félreérthetetlen felhasználásával, de nem volt ezzel igazából semmi baj, úgy gondolom gyakran jobb a gyökerekhez visszatérni és zúzni, sok unalmas electro zenekar példát vehetne róluk.

Amíg a méregdrága híg sör elől a kinti bokrokba rejtett ellátmányt pusztítottuk, kíváncsiságból a Leather Strip koncertjére betértünk a kora délutáni nagyszínpadi produkciók közül elsősorban régi személyes emlékek miatt. Nem bántuk meg. Hosszú ideje – állítólagos betegségek miatt is – nem lépett színpadra a dán Claus Larsen, rossz nyelvek szerint ehhez nem is nagyon lett volna kedve, csak hát a fájlmegosztó gyakorlat sok elkényelmesedett zenésznek új kihívásokat állít. Na ez (is) pozitív hozadéka a letöltéseknek, mert a Leather Strip egy kőkemény koncertet adott a legjobb nótákkal, és szűk keresztmetszetét adta a friss „Aengelmaker” albumnak is. A hangulat körülöttem arról tanúskodott, hogy sokak voltak elégedettek a legenda élő előadásával, százak ugráltak egyként, elől kisebb pogo is kialakult.
A Fields of the Nephilim nem igazán tartogathatott nagy meglepetéseket számomra, az utóbbi években rendre lehetőségem van látni McCoy mestert és lövészeit. Alábbiakban Pereszlényi Csaba élményei a koncertről:

Ismét egy csodálatos szombat este birtokosai lehettek azok az emberek, akik 2009. július 18-án részt vehettek a Köln városában megrendezésre kerülő Amphi fesztiválon fellépő Fields Of The Nephilim zenekar koncertjén. A város immáron ötödik alkalommal otthont adó rendezvénynek egyik főattrakciója volt a banda fellépése, tekintve, hogy idén nyáron csak ezen az egy európai fesztiválon tették tiszteletüket, így hatalmas érdeklődés látszott kibontakozni irántuk már a délután folyamán. Bevallom én is kíváncsian vártam már az este eljövetelét, hogy több mint félnapi buszozás, és a campingben való berendezkedés után végre megkoronázhassam a szombat estét. Amint közeledett a várva-várt koncert ideje, egyre többen kezdtek gyülekezni a fesztivál területén, és úgy gondoltam, hogy egy üveg Mojito sikeres legyűrése után célba veszem a porondot. A színpad és az előtte helyet kapó hatalmas nézőtér, ahol elég népes számú halandó elfér egyszerre szinte teljesen fedett rész, sőt külön érdekessége, hogy a publikum számára kialakított rész vaskos csövekből áll, rajta hatalmas kifeszített ernyőszerű esővédőkkel amelyek együttese alatt úgy érzi az ember, mintha egy görög oszlopcsarnok és egy középkori boltíves katedrális összhatása lenne az egész kreáció, ami alatt egy külön élmény tartózkodni. Nos ide vártuk a hőn áhított McCoy mestert és csapatát. Este fél kilenckor léptek a deszkákra a muzsikusok és kezdték el hangversenyüket a „Shroud” című nótával. Aztán nem sokkal később a mára már himnusszá vált “Preacher Man” és a “Trees Come Down” hozta meg az igazi beindulást az este folyamán.
Innentől kezdve már eufórikus hangulat uralkodott a nagyérdemű köreiben, és hallgathattuk a
már ismert jobbnál-jobb szerzeményeket. A tökéletes hangzás mellett a füst és fénytechnika is pazar és lehengerlő látványt biztosított. Aki eddig abban a tudatban ringatta magát, hogy a sheriff és csapata elfáradt volna az utóbbi években, annak rá kellett jönnie tévedésére, ugyanis nagyon pontosan és precízen ott volt minden a helyén, ahogy azt már évekkel ezelőtt megszokhattuk az együttestől. Bár felröppentek olyan hírek hogy a bőgős John “Capachillo” nem folytatja tovább a zenélést a bandában, - a hír igaznak bizonyult - és nem biztos, hogy részt vesz-e a mostani fesztiválon, azért még egy utolsó közös fellépést elvállalt, hogy mentse a mundér becsületét. Egy másik hatalmas klasszikus dal a “Psychonaut” lecsengő hangjai után az est ködbe burkolózó alakjai levonultak a pódiumról. Hatalmas ováció vette kezdetét ezek után, és egy rövidke szünet után ismét csodálhattuk a mestert és tanítványit két nóta erejéig.

A “Last Exit For The Lost” dallal - amely ma már szintén kultusz eposszá nőtte ki magát - ért véget a fergeteges fellépés. Bátran kijelenthetem, hogy ez alkalommal sem csalódtam a csapat zenei és technikai szereplését illetően, mert igazi profi teljesítményt varázsoltak a ” Tanzbrunnen” színpadára. Remélhetőleg még lesz szerencsénk valahol ismét látni őket.
A koncerten elhangzott nóták:
Shroud / Sraight To The Light / Preacher man / Trees Come Down / Penetration / Love Under Will / Moonchild / From The Fire / Watchman / Psychonaut / Ráadás : Wake World / Zoon part. 3 . / Last Exit For The Lost /
< p align=”justify” >A F.O.T.N koncertjével egy időben a Feindflug koncertjén meglazult a mennyezet a másik helyszínen és így alkalmatlannak nyilvánították a Laibach koncertjére. Ennek következményeként két óra várakozás után a kisterembe szorult be több száz rajongó, kínos klímát és légszomjat kialakítva. Az első sorból még sosem volt alkalmam őket végignézni, és ez megmentette a hangulatomat, közelről kaptam az arcomba azt a szuggesztiót és átélést, ami kevés zenekarok sajátja annyira, mint a szlovén zenekaré. Programjuk még mindig a himnuszokra épült, feltételezem a Bach évforduló kivett az energiából eleget, nem tellett még idő feltöltődésre az új albumhoz.
Az igazi feketeleves ekkor kezdődött, mintegy 2 órás bolyongással a városban, mivel ennyi idő kellett ahhoz, hogy kiderüljön, éjszakai járat már nem megy a kemping felé. Nem kívánom senkinek, végül taxiba kényszerültünk.
A második nap gyakorlatilag amivel kezdődött, bőven elegendő lett volna nekünk, hiszen a Rosa Crvx iránti rajongásunk akár csak értük elhozott volna idáig.

 Olivier Tarabo zenéje elsősorban az éjszaka hangjain szól, így aggodalmaskodtam a déli előadás miatt, egyáltalán meglepődtem azon, hogy ezt így elvállalták. Szerencsére a balsejtelmeim nem igazolódtak be, a mintegy ötven perces előadás kerek egészként mutatta meg ennek a sokoldalú zenekarnak zsenialitását, ugyan a kórus csak háromtagú volt, és a Föld tánca project sem került bemutatásra ismételten lenyűgözve és kábultan szédelegtem ki az „In Tenebris” utolsó ütemei után a teremből.
A Qntal-ról lemaradtam májusban Lipcsében, így restanciaként fogtam fel megtekintésüket az Amphi-fesztiválon. Nem vesztegetném rájuk túlságosan az időt. Amilyen gyönyörű zenét hallhatunk tőlük hanghordozón, annyira elbaltázott volt ez most élőben. Új felfogást vittek színpadra, egyfajta rock-felállást és hangzást erőltetve – úgy érzem, hogy pont a lényeg veszett el ezáltal. Véleményemet nem osztotta mindenki, magyar útitársainknak tetszett, így nem tántorítanék el senkit attól, hogy maga győződjön meg róla, és aztán döntsön.
Végezetül a kölni dómról: így majd két évtizeddel később még jobban beszűkült a tér, modern oda nem illő épületekkel roncsolva szinte be kell menekülni a bejáratán, hogy a múlt leheletét igazán magunkba szívható legyen. Azért távolról még mindig szép, és utolsó pillantásomat a tornyoknak szenteltem, miközben hazafelé vettük az irányt.

Szelevényi Gellért2009.08.31

Fields of the Nephilim kép:einsidler’s photostrem